teaültetvény

Zhang Mester megpihent, dús fűben, öles fák alatt. Nyitott tenyerével megsimogatta a fűszálakat.

- Olyan régen történt... Nagyapám - aki már akkor is olyan öreg volt, mint egy hegy - teacserjéket ültetett. Azok olyan kicsinyek voltak, hogy a legkisebb szél is erőteljesen a földhöz, a porba hajtotta törékeny, vékony száraikat. Egy ember kinevette ezért, de Nagyapám csak legyintett, és ültette tovább a fitatal cserjéket. Az ember azán csúnyán megszólta, hogy minek ülteti a teát, hiszen úgy is meghal, így aztán soha nem élvezheti a forrázatokat. De Nagyapám csak ültetett tovább. És tudod mit? Ha jól emlékszem, vagy nyolc éven át, minden tavasszal szüretelt, és bizony igen csak élvezte a forrázatokat.

No látod, így gyakorolj, így, ilyen lelkülettel élj. Mert minden lehetséges, csak csináld! Én akkor szerettem meg a teát. Mikor iszom, mindíg Nagyapámra is emlékezem egy kicsit.