2008. április 16., szerda

Mesterek

... szemükben a végtelen tisztasága ragyogott. Módszerük nem volt, csak tudásuk. Tiszteltek kicsinyt s nagyot. Nem sebeztek, és nem sebződtek. Csak jelen voltak: zajos világ csendes vendégei. A Mesterek mindíg magukkal ragadtak - éreztem rajtuk a másságot, amely tisztaság volt csupán, nem több. Elhagyták a széles utat, s a keskeny ösvényen vándoroltak mezítláb, egyszerű ruhában.

Lényük, akár a fölkavart folyóvíz: mély és átláthatatlan. Nagy titkok őrei voltak.
Útjukat végigjárták, ismerték saját vágy-démonaikat, találkoztak valódi önmagukkal. Ezért lehettek mindenki társa, tudásuk fénye ezért világíthatott. Türelemmel és szelíden szóltak, nem feledve, hogy valaha ők is ugyanígy keresgélték az ösvényt, miközben az a lábuk alatt simult bele a végtelenbe. Csendben és szerényen jártak, magukhoz engedve mindent, ahogy vihar dúlta hegycsúcsok tövében a völgy befogadja a legördülő sziklát. A szikla a zajongás, a völgy a csend. Mocsárba merültek, s nyomaikon éltető forrás fakadt: nem vágytak a tisztaságot, ők maguk voltak tiszták.

Nincsenek megjegyzések: